A Szent Márton-év eseményeire készülve óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miért emlékezünk Mártonra, egyáltalán: ki volt ő. Ez utóbbi kérdésre már saját kortársai is több választ adtak. Márton nagy csodálója, Sulpicius Severus háromszor ír ugyanarról a témáról: az Életrajzban, a Levelekben, valamint a Dialógusok három könyvében. Az ismételt publikációk hátterében a kortársaknak Márton személyére irányuló kérdése, és nem ritkán kételye húzódik: valóban ilyen ember volt? Hogyhogy mi nem ezt láttuk benne? Ahogy Márton kortársai és az életrajzi szövegek korabeli olvasói, úgy a mai befogadók sem kerülik el a Márton melletti döntés kockázatát.
Az életrajzi szövegeket olvasva nem is kell a csodákig vagy Márton különleges képességeiig elmennünk, hogy kihívás elé kerüljünk. Márton életének hétköznapibb eseményei, döntései, megnyilatkozásai között is találunk olyanokat, amelyek sem a szent ember jámbor képével, sem a mértéktartó keresztény életről alkotott mai elképzeléseinkkel nem egyeztethetőek össze. Márton alakja megosztó, mert sok olyan dolog, amit tett – és ennek mai értelmezése, esetleg követése – ugyancsak kifejezetten megosztó. Álljon itt erre egyetlen, talán kevéssé ismert példa, amikor magával az egyházzal, a püspökök testületével került összetűzésbe.
Márton életének utolsó nagy szakaszát beárnyékolta a hispániai Priscillianus és követőinek eretneksége. Priscillianus szerzetesi elkötelezettségű volt, mint Márton, ám feltehetően bizonyos túlzásokba esett. Ugyanakkor ellenfelei – az igaz hit védelmezői – sem kerülték el a túlzásokat az igaz hit megvédelmezése terén: saját eszközeiket hatástalannak érezve a politikától, Maximus császártól kértek segítséget. Priscillianust elítélik és kivégzik, és Márton nagy ijedségére még követőit is kard fenyegeti. Márton az előtt a kihívás előtt találja magát, hogy vagy hű marad elveihez, és nem vállal közösséget a politikát kihasználó püspöktársaival, vagy kockáztatja sok-sok hispániai keresztény életét. Így ír erről a Dialógusok harmadik könyve:
Márton […] éjnek évadján a császári palotába sietett. Megígéri, hogy közösséget vállal a püspökökkel, csak adjon kegyelmet a császár, és hívják vissza az egyházak elpusztítására Hispániába küldött tribunusokat. Maximus késlekedés nélkül megígér mindent. Másnapra volt kitűzve Felix püspök szentelése, ezé a kétségkívül igen szent életű férfié, aki megérdemelte volna, hogy jobb időkben legyen főpap. Ezen a napon közösségre lépett Márton a püspökökkel. Jobbnak tartotta ugyanis, hogy rövid időre engedjen, semmint lemondjon azokról, akik nyakán már ott volt a kard. Azt azonban, hogy a közösséget aláírásával is megerősítse, a püspökök, bármennyire is erőlködtek, tőle kicsikarni nem tudták. Másnap aztán nagy sietséggel távozott. Útra kelve szomorúan sóhajtozott amiatt, hogy – még ha rövid időre is – részese lett a gonosztevők közösségének. Nem messze attól a helytől, amelyet Andethanna néven neveznek, ott, ahol a kietlen pusztaságban magányos erdők nyújtóznak el, Márton kísérői előre mentek, ő maga pedig leült, és a fájdalmas esemény okát boncolgatta, gondolataiban hol vádolóként, hol pedig védelmezőként fellépve. […] Ettől fogva igen óvakodott attól, hogy valamilyen módon közösséget vállaljon Ithacius püspök pártjával. Aztán minthogy néhány megszállottat lassabban és kevesebb kegyelemmel tudott meggyógyítani, mint szokta, gyakran könnyek között vallotta meg nekünk, hogy amiatt a közösségvállalás miatt szenvedi el csodatévő erejének csökkenését, amelybe, még ha csak egy rövid időre is, szükségből, nem pedig meggyőződésből bocsátkozott bele. Tizenhat évet élt még ezután: egyetlen szinódusra el nem ment, és a püspökök minden gyűlésétől távol tartotta magát. (Dial 3,13)
Márton a kiszolgáltatott emberek mellett döntött, ugyanakkor a kompromisszum vélt szégyenét haláláig viselte. Pedig nem tett mást, mint kockáztatott és Krisztus mellett döntött. Csakhogy Krisztust előbb fel kellett ismernie, aki ezúttal nem a püspökök fényes ruhájában vagy testületében, nem is a császári hatalomban, hanem az üldözött és eretnekgyanús hispániai szerzetesekben rejtőzött. Márton mai követőinek ugyancsak kockáztatniuk és dönteniük kell – talán semmivel sem könnyebb körülmények között.
Megjelent a PannonhalMA 2015/III számában