A jubileumi évben szerzetesközösségként, zarándokként, Isten vándorúton lévő népe tagjaiként az előtt a kihívás előtt találjuk magunkat, hogy megfogalmazzuk Szent Márton, e nagy Krisztus-követő aktualitását saját korunk és saját életünk számára. Szent Márton ugyanakkor nem adja könnyen magát, sohasem adta. Már a 4–5. század fordulójának kortárs keresztényei számára is kihívást jelentett. Sulpicius Severus három különböző műfajban – az életrajzban, a levelekben és a dialógusokban – próbálta megragadni Márton életét. Utóbbiakra azért volt szükség, mert hitetlenség és bizalmatlanság övezte a szerzetespüspököt és a róla szóló beszámolót egyaránt. Püspöki városában utódjának a vele leginkább szembeszálló papot választották meg, aki már életében súlyos kritikával illette a püspököt. Márton személye választás elé állította a vele kapcsolatba kerülő embereket: el kellett dönteniük, hogy Márton különleges, néha-néha megosztó tetteiben Isten működését fedezik-e fel, vagy csupán a vitatható emberi tetteket és fantazmagóriákat látják. El kellett dönteniük, hogy vállalkoznak-e Krisztusnak arra a radikális követésére, amelyet Márton szerzetesként és majd püspökként mutatott, vagy megmaradnak a társadalmi – politikai – kulturális kereszténységük kényelmes keretei között. Márton mérlegelést nem ismerő irgalmassága, egyházi és politikai hatalmat nem kímélő igazságérzete, gyengéd Krisztus-keresése veszélyeztette, vagy éppen lenyűgözte és magával ragadta őket.
Az első életrajz aztán a következő évszázadokban változatos és magas szintű folytatókra lelt, ugyanígy Márton tisztelői is újrafogalmazták maguk számára a püspök jelentőségét és megtapasztalható jelenlétét is. Tours-i sírja a föléje emelt bazilikával a 6. század folyamán zarándokhellyé vált, ahol egyszerű emberek és uralkodók egyaránt átélték Isten különleges működését és Márton közbenjáró erejét. Sírjához királyok zarándokoltak, és országukat is Márton védelme alá helyezték. Így töltötték be Nyugat-Európát a Márton tiszteletére szentelt templomok, és így lett az egykori egyszerű szerzetes a Karoling-kor, majd a magas középkor nagy patrónusává. Ám a kihívások is új ruhát öltöttek. Valóban Isten ereje, Márton közbenjárása gyógyította meg a testi-lelki betegségtől gyötört embereket a szerzetespüspök sírjánál? Valóban Márton közbenjárása oltalmazta meg a templomában segítséget kérő és uralkodói bíborköpenyét átvevő Klodvigot? Vajon az ariánusokkal küzdő hitvédő püspök nem csupán hivatkozási alapot jelentett az ariánus nyugati gótokkal folytatott politikai harcokban? És Márton életének 6. századi írásos propagálása nem pusztán a helyi püspök ügyes erőfeszítése volt annak érdekében, hogy székvárosát regionális és nemzetközi zarándokhellyé tegye?
A 21. század emberének is meg kell küzdenie azzal a kihívással, amelyet Márton alakja hordoz. Példakép lehet ő a szeretet tettében, amellyel megosztja katonaköpenyét a koldussal. Példakép lehet abban, ahogy megalkuvást nem tűrve szembe száll a pogánysággal Krisztus ügyéért. Hatalmas közbenjáró, amikor egyéni, közösségi vagy társadalmi életünkben nehézségekkel találkozunk. Ám Márton nem adja könnyen magát, mert folyton Krisztusra mutat, aki nem elégszik meg félmegoldásokkal. Valóban példaképnek bizonyul-e akkor, amikor kiderül, hogy a koldus, akivel önzetlenül megosztotta a katonaköpenyét, majd egy másik alkalommal püspöki ruháját, hitetlen, a kereszténységet fenyegető pogány volt? És megmarad-e az életrajz vonzereje akkor, amikor világossá válik, hogy benne Krisztus maga azonosítja önmagát a tűrőképességünk határán kopogtató nem keresztény emberrel? Megmarad-e a mai egyház számára példaképnek, amikor saját püspöktársaival és a politika reprezentánsaival száll szembe, mert az egyház az eretneknek tartott szerzetesek kiiktatására politikai segítséget kíván igénybe venni? Megmarad-e védőszentnek akkor, amikor a közösség életét sosem tapasztalt belső nehézségek teszik próbára, amikor az emberi megfontolás csődöt mondani látszik?
Nem könnyű meghatározni, mit jelent Szent Márton szerzetespüspök élete és példája a mai ember számára. Mindenki, aki Mártonnal találkozik, kihívás előtt találja magát – és nem is csak a nagy szent követését kell a maga számára aktualizálnia, hanem „Márton Istene”, Jézus Krisztus követésében is meg kell hoznia a saját döntéseit. Talán ebben vagyunk leginkább közösségben. Mindannyian azt keressük, hogyan visz közelebb Márton példája Krisztushoz. Nem kell, hogy minden világos legyen, nem kell még mindent tudnunk, akár azt is megengedhetjük, hogy hibázzunk. A keresés során aztán lehetőségünk nyílik arra, hogy a saját olvasatunkat, a saját Márton-életrajzunkat megosszuk egymással. És elmondhatjuk egymásnak azt is, miként visz bennünket – egyént és a közbenjárására bízott közösséget – az ő példája közelebb Krisztushoz.
Közösségben vagyunk egymással, amikor a középkor emberéhez hasonlóan félretesszük fizikai, egzisztenciális és szellemi biztonságunkat, és zarándokútra indulunk Márton felé. A zarándoklás egyszerre külső és belső történés. Fizikailag távolodunk életünk megszokott környezetétől, és a világ egy idegen, ismeretlen pontja felé közelítünk úgy, hogy közben idegen – esetenként ellenséges – környezeten kell áthaladnunk. Annak, aki Mártonnal valóban találkozni akar, annak nemcsak fizikai otthonát, hanem szellemi-lelki környezetét is hátra kell hagynia, hogy valami új befogadására készen legyen – olyan új dologéra, amely felett nincsen kontrollja, és amely esetleg meglepő kihívások elé állítja. Isten ugyanis, akire Márton szerzetespüspök rámutatott, a meglepetések Istene.
Közösségben vagyunk, amikor Márton földi maradványainak egy kis darabkájánál, az ereklyénél találkozunk egymással. Márton szerzetespüspök pannonhalmi csontereklyéjét egy neogótikus ereklyetartóban őrizzük, amely csúcsíves épületként veszi körül a csontdarabot. Egy kis utazó templom ez, az egykori tours-i sír és bazilika kicsiny mása. A pannonhalmi bazilika pedig mint egy nagy ereklyetartó emelkedik Márton kicsiny ereklyéje fölé. A bazilikába belépve, az ereklyetartóhoz közel lépve azzal a Mártonnal találkozunk, akinek közbenjárására Isten csodákat művelt. Kérhetjük Isten csodálatos hatalmát, amely minden bizonnyal a 21. századi ember életkörülményei között is meg akar nyilvánulni.
A középkorban a szentábrázolások fölé emelt gótikus íves épület egyszersmind a mennyei Jeruzsálemet, Isten eljövendő országát jelezte. Az egyszerű, alázatos Márton püspök hitünk szerint már belépett ebbe az eljövendő városba. Közösségben vagyunk akkor, amikor az előttünk járó Mártonra nézünk. A mennyei haza dalait, a zsoltárokat énekeljük, amíg még itt, idegenben, de mégis a zarándokút otthonosságában járunk. A dalok már oda repítik szívünket, ahol Márton is van: az Úrral való teljes közösségbe. A mi meghívásunk is ez: részt venni a menyegzős asztalnál és belépni Urunk örömébe.
Így aztán közösségben vagyunk az Atyával és Egyszülött Fiával, Urunk Jézus Krisztussal (1Jn 1,3b). Ez keresztény hitünk legalapvetőbb bizonyossága. Ezt a közösséget sem hiba, sem bűn, sem halál nem szakíthatja el, mert alapja az, akit Márton mindvégig hirdetett, akinek ő maga is örökös koldusa maradt: az irgalmas Isten.